Egyéb autósport

Száguldás a téglagyárban – pillanatok az Indy500 történelméből

Ezekben az órákban kezdődik meg a 103. Indianapolisi 500 programja az első szabadedzéssel – a legendás verseny legfontosabb eseményeiről a P1race is beszámol majd. A pálya és a verseny története több kötetet is megtöltene, így alább csak szemezgetünk az elmúlt több mint 100 év eseményeiből.
Amikor 1908 decemberében négy amerikai úriember (Carl G. Fisher, James A. Allison, Arthur Newby és Frank W. Wheeler) megvásárolt 133 hektárnyi földet Indianapolis mellett, még nem sejtették, hogy a világ egyik legrangosabb autóversenyének alapjait teremtik meg. Az eleinte döngölt, olajjal áztatott földdel, majd a tragikus tapasztalatok után 3.2 millió téglával borított pálya azóta a sebesség temploma lett. Az első teljes év hatvan különböző versenye után 1911-ben már csak egyetlen, a kor mércéjével mérve gigantikus rendezvényt tartottak, ami az International 500-Mile Sweepstakes Race nevet viselte – ezzel kezdődött a verseny 108 éves története.
 
Már a legelső verseny is számtalan akkor szokatlan, mára már általánossá vált megoldást tartalmazott. Mivel a szervezők attól tartottak, hogy a több mint 40 autó balesetbe keveredhet a rajtnál, ezért egy felvezető autó mögül, lendületből indultak – ezzel megszületett az Amerikában máig tradicionális repülőrajt intézménye. Nem kevésbé volt érdekes a győztes versenygép: Ray Harroun ugyanis úgy döntött, nem a korban szokásos utazó szerelőjével, hanem egyedül veselkedik neki az 500 mérföldnek. Hogy szemmel tarthassa a forgalmat (pontosabban inkább megnyugtassa az aggódó versenyfelügyelőket), tükröt szerelt Marmon Waspjára – ő lett az első pilóta, aki dokumentáltan ilyen eszközt használt.

Az elkövetkezendő években aztán lassacskán kialakultak azok a tradíciók, amelyek hozzájárulnak az Indy500 semmihez sem fogható atmoszférájához. Egy évre rá 33 autóban korlátozták a versenyen indulók számát (bár ekkoriban nem volt mindig feltöltve a rajtrács), 1920-ban pedig debütált máig használt négy körös időmérő rendszer. Az 1933-as győztes Louis Meyer kért egy pohár tejet a verseny után, mert anyukája szerint nagy melegben az a legjobb hűsítő ital. Három évre rá ismét nyert, ekkor már egy egész üveggel kapott a nedűtől – egy fotós pedig pont lefotózta ezt. Egy helyi tejüzem meglátta a benne rejlő marketinglehetőséget, és a következő években rendre felajánlott egy üveggel az aktuális győztesnek. Hogy mennyire fontos ez az amerikaiaknak, kérdezzék meg Emerson Fittipaldit, aki 1993-as sikere után merészelt egy pohár narancslevet kérni a világ leghíresebb teje helyett… Emellett számtalan egyéb apróbb tradíció is színesíti a versenyt, úgy mint a versenyt megelőző pénteken rendezett, csapatok szerelőgárdáinak kiírt Pit Stop Challenge; a futam előtt felcsendülő Back Home Again Indiana; az utolsó sorba kvalifikálók „ünneplésére” szervezett jótékonysági esemény, a Last Row Party; a városi parádé vagy a helyi állatkert teknősei számára megrendezett Zoopolis 500. Az Indianapolis 500 nem csak egy verseny a hétvégén, nem véletlenül hivatkoznak erre az időszakra odaát a magyar nyelvre átültethetetlen Month of May kifejezéssel.
 
Persze semmit sem ér a történelem, ha nincsenek legendás autói és az őket vezető hősök. Az Indianapolis 500 mindig is a kor a leggyorsabb autóit vonultatta fel - az első verseny győztesének még 6 óra negyven perc kellett a táv megtételéhez, 2013-ban Tony Kanaannak már csak 2 óra negyven perc kellett ugyanehhez. Amibe talán ennél is elképesztőbb belegondolni: a pálya vonalvezetése 111 év alatt egy centit se változott, ma ugyan azon a pályán száguldanak 350 km/h-ás átlag(!)sebességgel mint akkor, egyedül a téglát cserélték aszfaltra a célegyenesben megmaradt 1 yard hosszúságú csíktól eltekintve. Hogy ezt a tényt kontextusba helyezzük, képzeljük el, hogy az idei Francia Nagydíjat ugyan azon a pályán rendezik, mint amin Szisz Ferenc győzedelmeskedett 1906-ban – hihetetlen ugye?
Parnelli Jones iszik a győzteseknek járó tejből 1963-as sikere után

 
Ezeket a gépeket a kor legnagyobb sztárjai vezették – az olyan amerikai sztárok mellett, mint A.J. Foyt (aki 1959-től 1992-ig minden évben rajthoz állt a versenyen!), az Unser, Rahal, Andretti családok, vagy akár az európai pályák legjobbjai. Graham Hill az egyetlen versenyző, aki elmondhatja magáról, hogy megszerezte az autósport Triple Crown-ját, azaz győzedelmeskedett a Monacói Nagydíjon, a Le Mans-i 24 óráson és az Indianapolis 500-on – Fernando Alonso egy győzelemmel másodikként csatlakozhat hozzá. Marco Andretti ezzel szemben a családját sújtó átokkal száll szembe: a család tagjai összesen 76 alkalommal indultak el a versenyen, és mindösszesen egyszer, 1969-ben sikerült győztesként elhagyniuk a pályát. A sikert jegyző Mario Andrettit a későbbiekben nem egyszer baleset vagy műszaki hiba fosztotta meg a sikertől, unokáját, Marcot 2006-ban az utolsó métereken előzték meg. Hasonló átok sújtja a Smith nevű versenyzőket is: a mai napig egyetlen ilyen nevű pilóta sem tudta kivívni az indulás jogát, pedig ez az USA leggyakoribb vezetékneve. Hasonló babona övezi a zöld autókat, amelyek balszerencsét hozhatnak, azon pedig már nem is csodálkozhatunk, hogy nincs 13-as boksz (hivatalosan a 12a nevet viseli) – igaz ez nem teljesen egyedi jelenség, lévén 1972 és 2013 között a Forma-1-ben sem szerepelt a 13-as rajtszám.
 
A verseny teljes történelmének feldolgozása több kötetnyi könyvet megtöltene, de remélem így is sikerült érzékeltetni, mitől annyira jelentős ez a verseny, hogy még a leghányatottabb időkben is 300.000 ember váltson jegyet azért, hogy láthassa, és 6-7 millió embert ültessen a tévé elé. Az idei – szám szerint 103. – Indianapolis 500 május 26.-án magyar idő szerint 17:45-kor veszi kezdetét – és minden bizonnyal egy újabb legendás versennyel gyarapítja az évkönyveket.

Fotók: Indycar Media


Hozzászólások