MotoGP

Akiknek kilett mind a négy kerekük

A motor- és autóversenyzés két külön világ, résztvevőik általában csak PR-rendezvényeken kerülnek közelebbi kapcsolatba. A gyorsaságimotoros-világbajnokság történetének 70 éve alatt azonban akadtak olyan világbajnokok, akik kipróbálták magukat a négykerekűek világában is – nem is feltétlen sikertelenül! Következzen hát egy válogatás róluk – a teljesség igénye nélkül.
Tisztelt Olvasóink! A P1race.hu a motorsportok egyik hazai piacvezető portálja. A honlap története 2004-ben indult motogphirek.hu néven, azóta több – szakmai és megjelenésbeli – megújuláson is átesett, pozícióját azonban mindvégig megőrizte. Mivel nem áll mögöttünk tőkeerős befektető, sem politikai támogató, így ahhoz, hogy továbbra is a megszokott vagy még annál is jobb színvonalon végezhessük a munkánkat, az Önök támogatására és segítségére is szükségünk van. Kérjük, támogassák honlapunkat a Patreonon keresztül !

John Surtees
Egy ilyen cikket nem is kezdhetnénk mással, mint John Surteeszel. A brit pilóta már kétkerekű karrierje alatt belekóstolt az autóversenyzésbe egy Aston Martin volánjánál, de csak 1960-ban, hét gyorsaságimotoros világbajnoki cím után döntött véglegesen a váltás mellett. A Lotus színeiben mutatkozott be a Formula-1-es világbajnokságon, és bár a Monacói Nagydíjon még kiesett, következő nagydíján megszerezte első dobogós helyezését, a harmadikon pedig karrierje első pole-pozcióját! A következő évtől kezdve teljes szezont futott: két évig egy privát csapatnál, majd 1963-ra a Ferrarihoz igazolt.
Még ebben az évben megszerezte élete első Formula-1-es világbajnoki futamgyőzelmét, egy évre rá pedig drámai küzdelemben – és csapattársa segítségének hála – övé lett a bajnoki cím is! Surtees ezzel a mai napig egyedülálló bravúrt hajtott végre, rajta kívül senkinek sem sikerült mind az autós, mind a motoros mezőnyben felérnie a csúcsra. „Mellékesen” szintén ebben az évben a Le Mans-i 24 órás versenyen is a harmadik helyen ért célba. Egészen 1966-ig maradt a maranellóiaknál, ekkor pont a legendás hosszútávú verseny kapcsán összeveszett a csapattal és otthagyta őket. Az évet a Coopernél fejezte be, majd versenyzett a Honda és a BRM színeiben is, a bukósisakot pedig 1972-ben akasztotta végleg szögre – ekkor már 1966-ban alapított csapata volánjánál. A Surtees Racing Organisation a Can-Am szériában és a Formula-2-ben bajnoki címig jutott, az F1-ben pedig kilenc év alatt egy dobogós helyezés (Carlos Pace, 1973, Osztrák Nagydíj) és egy év végi konstruktőri ötödik hely (1972) volt a legjobbjuk.
 
Mike Hailwood
Hailwood először a hatvanas évek derekán bukkant fel az F1-es mezőnyben: 1963 és ’65 között indult többé-kevésbé rendszeresen egy privát Lotusszal, különösebb eredmény nélkül. Miután motoros karrierje kilenc világbajnoki cím után véget ért 1967-ben, ismét a négykerekűek felé fordult, és bár olyan magasságokba nem emelkedett, mint Surtees, de szégyenkeznivalója így sincs: 1969-ben harmadik (kategóriájában második) lett a Le Mans-i 24 óráson, 1972-ben pedig F2-es bajnoki címet szerzett – pont egy Surteest vezetve. Ezzel párhuzamosan ismét indult a Formula-1-ben (1971 és ’73 között ott is a Surteesnél, utolsó évében pedig a McLarennél), ám mire kibontakozhatott volna, az 1974-es Német Nagydíjon súlyos balesetet szenvedett és visszavonult a versenyzéstől (igaz, 1978-ban és ’79-ben ismét rajthoz állt a Man-szigeti TT-n, két újabb győzelmet szerezve).

Johnny Cecotto
A venezuelai motoros 1980 végén döntött úgy, hogy sérülésektől tarkított kétkerekű karrierjét hátrahagyva inkább az autók felé fordul. Formulaautós pályafutása nem is indult rosszul: 1982-ben második lett az F2-es Európa-bajnokságon, a rá következő évben pedig az F1-ben is bemutatkozhatott. Másfél szezont töltött el a királykategóriában különösebb eredmények nélkül (igaz, egyik évben sem volt ütőképes autója), ottani karrierjének végét pedig az 1984-es Brit Nagydíj kvalifikációján elszenvedett, dupla lábtöréssel járó baleset jelentette.
 
Felépülését követően azonban nem a pihenést választotta, inkább túraautózásra váltott. Itt már jóval többre vitte: a Túraautó Eb-n több győzelmet is szerzett 1985 és ’87 között, és a legelső WTCC-s szezonból is jutott neki egy elsőség. Miután az egyetlen világbajnoki szezon maga alá temette a nemzetközi szintű túraautózást, a DTM-be igazolt: öt év alatt 14 győzelmet aratott, és 1990-ben másodikként zárt az összetettben. 1993-ban megnyerte a német GT-kupát, 1994-ben pedig a Német Szupertúraautó-bajnokság (STW) történetének első bajnoka lett. A rá következő évet a brit bajnokságban töltötte visszafogott eredményességgel, majd visszatért az STW-be, ahol 1998-ban egy újabb év végi elsőséggel köszönt el a versenyzés világától – a Super Touring-éra egyik legsikeresebb versenyzőjeként.

Wayne Gardner
Az ausztrálok 1987-es világbajnoka a kilencvenes években kezdett el az autóversenyzéssel is ismerkedni: rövid életű formulaautós próbálkozás után az Ausztrál Túraautó Bajnokságban kezdett „új életet” 1993-ban. Noha kezdetben sok balesete miatt a „Káosz Kapitány” becenév ragadt rá, egészen 2002-is versenyzett itt, egy darabig saját csapata színeiben. Több futamgyőzelmet is szerzett, a legendás Bathursti 1000 kilométeres versenyt pedig két ízben is harmadikként zárta. Indult még a japán Super GT elődjében is, illetve 1998-ban a Le Mans-i 24 óráson is próbálkozott, ám nem sikerült célba érnie.
 
Eddie Lawson
„Steady Eddie” – amerikai lévén nem túl meglepő módon – motoros karrierje lezárásával az észak-amerikai formulaautós bajnokságok felé fordult. 1994-ben az Indy Lightsban (ez volt az IndyCar közvetlen előszobája) negyedik lett év végén egy futamgyőzelemmel. Az amerikai formulaautózás szakadása után már CART néven futó bajnokságban 1996-ban teljesített egy fél szezont – legjobb eredménye két hatodik helyezés lett a michigani oválon illetve Detroitban.
Casey Stoner
Gardnerhez hasonlóan Stoner is az ausztrál túraautózás felé fordult MotoGP-s visszavonulását követően. Ő azonban – az időközben V8 Supercars névre keresztelt – királykategória helyett először csak a második vonalban próbált szerencsét (itt korábbi Supercars autókkal versenyeztek). 2013-as debütáló szezonja azonban egyben az utolsónak is bizonyult: legjobb eredménye egy ötödik hely lett, év végén pedig csak a 18.-ként zárt, így nem követte folytatás.
 
Giacomo Agostini
A gyorsasági motorsport egyik legnagyobb legendája is belekóstolt a Formula-1-be, még ha nem is olyan magas szinten, mint Surtees vagy Hailwood: a tizenötszörös világbajnok a brit Formula-1-es bajnokságban (bizony, volt ilyen!) indult 1979-ben és ’80-ban. Rövidke karrierje során győznie ugyan nem sikerült, de egy második és hat harmadik hely azért került a neve mellé.

Fotók: Wikimedia Commons, Red Bull Content Pool


Hozzászólások